Sok gazdi panaszkodik amiatt, hogy kutyája hátsó lábaira állva, az elülső mancsaival vállon veregetve üdvözli őt, vagy az ajtón belépő családtagokat, vendégeket. Aggodalomra semmi ok, minden kutyát le lehet szoktatni a nem kívánt viselkedésről! Fiatal kutyák esetében ez a viselkedés természetes. A kutyakölykök gyakran ugrálnak egymásra vagy szüleikre, de az emberek mellett élő kiskutyákra is ugyanez jellemző, és rendjén is való.
 

A felugrálás nem csupán a játék szempontjából jelentős: hajdanán a kutya felágaskodva támadta meg áldozatát, vagyis ez is a ragadozóhoz méltó viselkedés elsajátítási folyamatának része. Másfelől a hierarchia kialakításában is fontos szerepet játszik, hiszen a kutya így fitogtatja erejét, és hívja falkatársát küzdelemre. Egyes gazdik bátorítják kölyökkutyáikat, hogy rájuk ugorjanak, ami nagy hiba. Amíg a kutyus kicsi, addig ez  aranyosnak szokás, de képzeljük el azt, amikor az apró kölyökkutya helyett már egy 50 kilós rottweiler készül ránk ugrani.

Rengeteg gazda panaszkodik szüntelenül felugráló felnőtt kutyáira. Akárhogy is próbálnak hatni ebükre, az olyan tiltások, mint a „Ne!" vagy „Nem szabad, földre!"  nem vezetnek sehová. Bármilyen kifejezést használjanak is, hogy kifejezék rosszallásuk, a kutyák nem hajlandóak megérteni azt. Rájuk kiabálnak, sőt, még meg is büntetik őket, de minden hiába. Néha pont a kívánt viselkedés ellenkezőjét váltják ki a kutyából, a végén pedig marad minden ugyanúgy, mint azelőtt.
Az igazat megvallva a kutyákat akár kevesebb, mint egy hét alatt is le lehet szoktatni erről a viselkedésről, és általában még csak szavak sem kellenek hozzá. Meg kell értetni vele, hogy ez a viselkedése nem elfogadott és nem szabad erőltetnie, a viselkedés javítására irányuló" szakkifejezéseinket" pedig mellőzzük inkább.

Akkor hogyan szoktassuk le arról, hogy felugorjon ránk?

Amikor az állat készül ránk ugrani, forduljunk oldalra, nyújtsuk ki a lábunk, lépjünk elé és úgy állítsuk meg (ne rúgjuk! csak képezzünk akadályt testünk és közte) vagy derékban meghajolva blokkoljuk a testünkkel. A lényeg, hogy elkerüljük az állat mancsait. Ha sikerül megérintenie a talpaival, akkor máris elérte célját. Ő nyert, mi vesztettünk.
Amikor a kutya feladja, és mind a négy lábával a földön van, akkor mondjuk neki, hogy „ülsz", azonnal guggoljunk mellé, és simogassuk, dicsérjük meg. Így hamar megtanulja, hogy csak akkor kapja meg azt, amit szeretne - vagyis a figyelmünket -, ha csendben és négy lábbal a földön marad.

Mi a teendőnk akkor, ha a kutya meglep bennünket, és még azelőtt ránk ugrik, mielőtt megakadályozhatnánk a mozdulatát? Semmi esetre se toljuk vagy lökjük el magunktól, a legtöbb kutya ugyanis játékként értelmezi a mozdulatot. Ehelyett forduljunk el tőle, és ne vegyünk róla tudomást. Ne is szóljunk kutyákhoz, és fölösleges szócséplés volna a verbális nevelés is. Csak miután a kutya visszaereszkedett a négy lábára, akkor hajoljunk le hozzá és jutalmazzuk meg. Így erősítjük meg a helyes viselkedést!

Ahhoz, hogy leszoktassuk kutyánk a felugrálásról, az a legjobb módszer, ha kitalálunk helyette egy másfajta viselkedést - mit szeretnénk, hogyan köszöntse kutyánk az embereket? Sok gazdi módszere bizonyult hatásosnak: ők azt tanították meg kutyáiknak, hogy az ajtócsengő hangjára leüljenek, és úgy várják a belépőt. Más kutyák ahelyett, hogy a látogatóikat két lábbal megölelnék, inkább játékot visznek nekik. A lényeg, hogy mindig éreztessük figyelmünket kutyánkkal, valahányszor az jól viselkedett, és ne kiabáljunk vele, ne büntessük, ha olyat tesz, ami számukra nem helyes.